Április 20-ika van, ami - groteszk módon - Hitler születésnapja mellett a nemzetközi marihuána ünnep is, amikor a megszállott füvesek...hát...még többet tépnek vagy valami ilyesmi. Igazából nehéz meghatározni mi is a lényege a 420-nak, de az biztos, hogy nem ezen a napon fog csökkenni az alkalmi fű fogyasztás. Ennek örömére megpróbálom összeszedni azokat a kender által ihletett zenei műfajokat, amik vaskos gyeprakéták nélkül talán létre sem jöhettek volna, de legalábbis másképp alakul az útjuk.

BLUES

Minden mai könnyű zene őse erőteljes  fűszagban töltötte dominanciájának, majd aztán rétegzenévé válásának idejét, hogy aztán a műfaj újjászületésével ismét meggyújtsa magát.  A legelső blues zenészektől kezdve a mai új generáción át szinte mindegyik előadó kedvelt inspirációs technikájának számított egy joint elszívása. Muddy Waters és Robert Johnson ugyanúgy füstölt, mint később mondjuk Tom Waits vagy az egymással a gimis füvezés alatt összehaverkodó Black Keys tagok. Az intuíción és az aktuális érzelmi állapoton alapuló műfaj így nem csoda, hogy a marihuána örökre megvetette a lábát, olyan mesterműveket szülve, mint ez:

HEAVY METAL

Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy egy alapvetően keménykedő stílus még is hogyan függhet össze az agresszióval távoli rokonságban sem levő fűfogyasztással. Erre legjobb példa a legendás Black Sabbath. Igaz, Ozzy Osbourne-nak édes mindegy volt, hogy spanglit, heroint vagy csavarlazítót toltak-e elé, örömmel fogadta és azzal a lendülettel el is fogyasztotta. Ettől függetlenül a fű hatása erősen tetten érhető a zsáneren, mivel a korai Sabbath számok szolgálták az alapját a későbbi stoner rock mozgalomnak, amelynek hangzásvilága máig számtalan hasonlóságot mutat fel a nagy öregével. Na és persze ugye itt van ez is:

RAP

Az egyik ok, amiért nem született meg a "Top10 fű ihlette dal" poszt. A reggae után a rap és a hip-hop az, ahol a cannabis egyszerűen megkerülhetetlen téma. Szivarpapírba csomagolja a nagy darab gengszter, méteresre gyúrja a filozofikus és bongból amelyik amúgy sem tudna másról szövegelni. Lényeg, hogy a fekete kultúra szerves részét képezi és a mára nagy öreggé váló hip-hop úttörők mind krónikus (chronic haha...) potheadek, akik az elsők között vállalták nyíltan a marihuána melletti elkötelezettségüket, kreáltak egy teljes kultúrát köré. Biggie-t vagy 2Pac-et ugyanúgy áthatolhatatlan füst lengte körül, mint a későbbi kenderbanditákat (Snoop Dogg, Cypress Hill, Redman-Method Man). Snoopról minden videoklipben van egy füstöt fújó kép, B-Real (Cypress Hill) bevallása szerint a világon legtöbbet szívó embere, Redman és Method Man pedig külön filmet is szentelt ezen szenvedélyének. A megdöbbentő, hogy ezek az előadók a műfaj aranykorát jelentik és számos olyan emberben is elismerést váltottak ki a műfaj iránt, aki először ódzkodott tőle. Ugye mennyivel szebb volt a hip-hop ameddig gyémántfogsorok, windowshopping és sportkocsik helyett erről szólt a fáma?:

JAZZ

Ki gondolná, hogy a ma már kifinomult és letisztult zene ízlés mintapéldányaként kezelt műfaj legalább annyi füvest termelt ki magából, mint a rap? Apáink biztos nem csodálkoznának ezen, hisz' mind tisztában voltak vele, hogy amekkora zsenialitás rejtőzött Louis Armstrongban, legalább olyan magas volt a THC aránya a vérében. Nincs ebben semmi csodálkoznivaló, mert a spangli és az improvizáció szinte ikertestvéri viszonyban állnak egymással. Miles Davis, Herbie Hancock vagy Cab Calloway olyan bőszen szívta a zöldet, ahogy utána fújták később a trombitát. A kornak megfelelően persze nem lehetett olyan pofátlanul az operatőr pofájába fújni a füstöt, mint egyes rapperek, de ettől függetlenül a legnagyobb jazz zenészek se átallottak hőskölteményeket szerezni kedvenc káros szenvedélyükről:

REGGAE

(üres sorok)

SURF/LO-FI

A szörfzene nem mai találmány, azonban a kék füst megjelenése a tengerparton inkább a '00-ás évek találmánya. A kaliforniai laza életvitel, napsütés, homokos part, hullámok és a szabadság szinte üvölt egy hatalmas blázért. Nem is kellett rikoltoznia sokáig, hogy megjelenjenek az új generációs stoner szörfösök kéz a kézben korunk másik aktuális zenei trendjével, a disszonáns, agyontorzított, csináld magad mentalitású lo-fi-jal. A zsáner kirakatcsapata kétségtelenül a Wavves, annak is főleg a frontembere Nathan Williams. A zenei blogoszféra fűhercege per pillanat az első számú fehér marihumanista, akiről nagyjából naponta három kenderrel kapcsolatos poszt/tweet/hír jelenik meg. Az alapvetően tipikus szörf elemekre épülő, de - talán pont a kender hatására - erős pszichedéliát alkalmazó műfaj új színt hozott kaliforniai punkkal lesajnált államba, teret adva olyan hasonszőrű társainak, mint a Best Coast, No Age vagy a Beach Fossils. Valahogy így szól:

SKA

Szeretem a skát a fehér ember reggae-jének hívni, de persze ez azonnali vitát gerjesztene. Szóval a ska a fehér ember reggae-je. A reggae belassult világával nehezen azonosuló, sokat szívó fehér gyerekek ezért fogták a végtelenül bonyolult raszta akkordokat és kicsit gyorsabban kezdték játszani. Aztán létrejött a műfaj számos mutációja, a ska-punkon át, a 2tone-tól egészen a skacore-ig (vagy mi a faszom). A cannabis nem is kap akkora hangsúlyt, mint feketébb társa, bár az amerikai Sublime legendásan súlyos füvesek gyülekezete, de a sokkal radikálisabb, spanyol Ska-P sem visszakozik, ha legalizálásról van szó. Íme:

Pszichedelikus Rock

A hippi korszak zászlóshajója. Az LSD térhódítása mellett ekkor vált a fű igazán "mindenki" kábítószerévé. A szeretet, szabadság és béke oltárán áldoztak folytonos füstölgéssel, hogy aztán átszellemülve váljanak eggyé a kor legnagyobb előadóinak zenéjével. Ekkor már pofátlan gyorsasággal tombolt a rocksztárok körében a heroin is, de a fű volt az, amely nélkül elképzelhetetlen lett volna egy virágos, trapézgatyás koncert a hetvenes évek Amerikájában. Fű - és persze LSD - nélkül lehet a Beatles sem jutott volna tovább a Love Me Do-nál, de az hót ziher, hogy a Grateful Dead sikeréhez nagyban hozzájárult. Jimi Hendrixet is nagyban inspirálta folytatva a sort a kor és a rocktörténelem legnagyobbjaival, akiknek felsorolása napokig tarthatna. Ki tudja, betépett közönség nélkül talán a Pink Floyd sem jut el kultusz státuszba és Jim Morrisont is pofán rúgja valamelyik kapatosabb néző az első adandó alkalommal.

JUNGLE

Talán az egyetlen elektronikus tánczenei műfaj, amely komolyabban köthető a marihuánához. Nem állítanám, hogy mondjuk egy-egy londoni fekete nem valami szintetikus drog kipróbálása után unt bele a reggae-be, de az kétségtelen, hogy a jamaikai zene jelenti a jungle ősét. A pergős raggázás alá pakolt pattogó dobtémákat nehezen lehet elszálltnak aposztrofálni, de kétségtelenül még ez a legvidámabb hangulatú urbánus műfaj, amelynek élvezése nem jár a drogpaletta végigbaszásával. A zsáner nagyapja Congo Natty például simán beleolvadna egy Bob Marley koncert tömegébe, ahogy a számos vendég énekes is főleg a reggae közegből kerül ki vagy használják fel legendás előadók acapelláit. Mára a jungle olyan ütemmel irtódik ki a köztudatból, mint az amazonasi névrokona, pedig az egyre eldurvuló elektronikus zenében felüdülést jelentene az újbóli felbukkanása, bár ehhez valami olyan forradalmi újítás kellene, amire a reggae sem volt képes soha. Tegye fel a kezét, akiből egy pici mosolyt sem csalnak ki az ilyen dalok:

STONER ROCK

Végezetül a zene, amelyet már nevében is "lefüveseznek". A stoner rock nekem a szívem csücske szóval órákig bírnék róla ódákat zengeni ezért szigorúan rövidre fogom. Ahogy a heavy metalnal említettem a régi Black Sabbath-ra hajaz a hangzásvilága, melyet olyan fantasztikus zenekarok képviselnek, mint a Kyuss, a Queens of the Stone Age, Fu Manchu vagy akár a szupergrupp (Dave Grohl, Josh Homme, John Paul Jones) Them Crooked Vultures. A javarészt hard/classic rockon alapuló témákat jó adag zúgás, torzítás díszíti megspékelve a John Bonham stílusát idéző dobmenetekkel és gyakori szólózással. (Hangsúlyozom) Számomra a stoner rock jelenti azt a rock and rollt, ami a hetvenes évek végével lassan elhalálozott. Mind az attitűd, a tempó, a dalszövegek és egyes előadók megjelenése is ezt a kort idézi, ami miatt nem csoda, hogy sokuk ódzkodik a füves rock kategóriától. Pedig nincs az a jó fajta whiskey, amely ilyen gitárszólókat eredményezne (jó jó tudom, hogy ez a Jimi Hendrix - Who Knows riffjére épül):

Ennyi lett volna, magam is meglepődtem mennyire élveztem ennek a kis posztnak az írását, remélem nem írtam tele hülyeségekkel és talán az egyes zsánerek elvakult rajongói sem fognak vérben forgó szemekkel protestálni kedvenc műfajok félreinformálása miatt. Boldog 420-at mindenkinek! Nekem meg ennyi stonerkedés után rohadtul megjött a kedvem...

...a Queens of the Stone Age koncerthez májusban:)