Nem mondok azzal semmi eget rengetőt, hogy a magyar filmgyártást lassan ugyanolyan megvetés lengi körül, mint hazánk labdarúgását. Azzal a különbséggel, hogy jobb híján magyar meccsekre még mindig járnak emberek, magyar filmekre viszont már tényleg csak a legbátrabbak mernek bemerészkedni. A Kútfejek című film pedig semmit sem segít a helyzeten. Egy 5 éves filmről beszélek itt, ami miatt akár a téma aktualitása is megkérdőjelezhető, de a pár órája átélt élménynek még mindig hatása alatt vagyok és úgy érzem muszáj valamilyen szinten szót emelni ez ellen az audiovizuális nemi erőszakon.
Történt, hogy 4-5 ismerőssel valahogy ráleltünk a már címében is "izgalmasnak" ígérkező darab DVD-jére és potenciális guilty pleasure reményében elhatároztuk, hogy megnézünk egy magyar filmet. Elég szomorú tudom, hogy ezt így ki kell emelni, de én abba a generációba tartozom, aki elvétve találkozott érdekfeszítő kortárs magyar művel. Fontos kiemelnem, hogy nem kenyerem a mozisznobizmus, nem csak európai alkotók és tengerentúli indie filmek képesek kielégíteni kulturális éhségemet. Azonban a Kútfejek mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni.
Mint mondottam 5 éves dologról van szó, amely - akármennyire is elkeserítő - akár tavaly nyáron is készülhetett volna. Afféle Guy Ritchie-kópia az egész, ahol különböző szálakon haladó fura figurák végül egy nagy közös kalamajkába keverednek. A probléma már ott kezdődik, hogy megint nyugatmásolással akarunk közönségfilmet készíteni. Olyat ráadásul, amivel már mások is próbálkoztak itthon.
Nem szeretnék foglalkozni a történettel, az ugyanis egyszerűen nincsen. Ez már azért is kicsit ciki, mert ahogy a film elején kiderül, a forgatókönyvet öt (!!!) ember készítette. Ehhez képest kapunk több, mint egy órányi totálisan érdektelen SEMMIT csak azért, hogy aztán a dolgok felgyorsulása és valamiféle konklúzió helyett ugyanazt a semmitmondó katyvasz köszönjön vissza egészen stáblista elkezdéséig. Amíg mondjuk a Blöffben működik az, hogy a történet haladása helyett sikerül lekötni a figyelmünket a sztorihoz képest inszignifikáns dialógusokkal, az itt egy elképesztően kínos erőlködésbe megy át, hogy aztán meghallgassuk Gesztesi Károly háttértudását a ketchupról. Ez benne van a filmben.
Szóval az írás fertelmes, szokásos hiteltelen párbeszédek és teljesen életidegen szóhasználat. Kínos és öreg poénok, amiket a vége felé már tök egyszerű slapstick humorral próbálnak orvosolni. Kifejezetten szomorú látni, ahogy az egyébként mindent megpróbáló Kállóy Molnár Péter és Gesztesi Károly száját annyira humortalan és fantáziátlan mondatok hagyják el, hogy egyedül Fenyő "HollywoodHódító" Iván produkciója képes csak ezt alulmúlni. A narrátor szerepét is betöltő karakter pont olyan, amilyennek a Fenyő Ivánt kevésbé kedvelők a színészt képzelik. Irritáló, művies, humortalan és gagyi. Az narráción látszik, hogy kötelező műfaji fogás miatt erőltetik. Arról ne is beszéljünk milyen horrorisztikus az a látvány, hogy Fenyő Iván egyenes belenéz a kamerába és a nézőhöz szól, lerombolva a film világának utolsó illúzióját is.
Az egy óra alatt összeállni látszó történetféleség azonban soha nem válik egy értelmes egésszé és nem fogjuk megtudni, hogy ennek igazából mi értelme is volt. 105 kifejezetten átszenvedett perc után se alakul ki bennünk semmiféle olyan érzés, hogy akkor ez most mi is volt azon kívül, hogy sok Suzuki-t, Chio Chips-et és RTL Klubot láttunk. A film nézése alatt többünk dührohamot kapott, és felváltva üvöltöztünk a képzeletbeli készítőkkel visszakövetelve az állami támogatást amit ez a valami kaphatott. Mind laikus, mind a filmes szakmában járatos ismerőseim felháborodással vegyes lenézéssel kezelték egy idő után az egész mozit, hogy aztán a nők bálványának tartott Fenyő Iván látványa konkrét undort csaljon a lánynézők arcára.
A vágás fertelmes. Az egyik pillanatban zöld zacskóból eszi a lány a chips-et, a következőben már kékből. A díszlet és háttér nagyon ingerszegény és két megszökött rab amúgy is számtalan logikai hibával tarkított sztoriját csak még mélyebbre löki az amerikai börtönökből ismert narancssárga ruha illetve a benzinkutas kínai piacos argentin focimeze. Futballdrukkerek pedig talán máig sem derítették ki, hogy a vébédöntőnek titulált olasz-német meccs valójában milyen mérkőzés is lehetett, mert hogy a kommentár utólag került rá. A film egyik legmélyebb pontja az amerikai szál bevonása, magyar színészek fertelmes akcentusa és a röhejes komputergenerált katonai helikopterek a végén. A történetet (ami ugye nincs) lezáró reptéri jelenet pedig már tényleg csak arra volt jó, hogy konstatáljam: már csak egyedül én nézem ezt a szart, mindenki elhúzott aludni, netezni, plafont nézni.
A Kútfejek csak azért nincs a hasonlóan kínvallatásra született Álom.net szintjén, mert legalább rendes színészi gárdát raktak össze benne. Ettől függetlenül végtelenül elszomorító, hogy egy ilyen fércmű egyáltalán megszülethetett, pláne ha erre 300 ft-nál több pénzt kaptak az államtól.
Sajnos ez az egész nem egyedi eset. Kérdezhetném, hogy azért ilyen itthon megbecsült színészek miért vállalnak el ilyen szerepeket? Tudom, hogy muszáj mert kell a pénz is itthon senki sem keres jól, na de azért csak van egy szint ami alá nem illik adni! Az, hogy Fenyő Iván karrierje innentől nem hogy lefelé, de egyenesen fölfelé ívelt az tényleg egyszerűen nem kíván kommentárt. Nagy kérdés, hogy az S.O.S. Szerelem és a 9 és fél randi című hasonlóan lekoppintott amcsimintájú közönségfilmek mennyire jelentenek komoly karriert.
A szomorú az egészben, hogy a fentebb említett hibák szinte az összes utóbbi 10-12 évben keletkezett közönségfilmre jellemzők, ami miatt nem csoda, hogy a mezei mozilátogató ezekkel azonosítja a magyar filmgyártást és legyint lemondóan ha hazánk mozgóképes valósága kerül szóba. A legszomorúbb az egészben, hogy a Kútfejek sokak szerint még csak nem is annyira rossz! IMDB-n 5.8, az Index sem szedte darabokra, máshol egyenesen kellemes darabként említik. Kommentlehetőséggel ellátott helyeken pedig valóban léteznek olyanok, akiknek tetszett az egész, sőt az egyik legjobb magyar filmként emlegetik.
Nem szeretnék több szót fecsérelni a Kútfejekre, inkább leiszom magam aztán tarkóm vágom magam az üveggel hátha elfelejtem hamar. Ha erre a produkcióra adópénzt áldoztak, akkor lehet tényleg jobb, ha egyáltalán nem adnak senkinek támogatást és megmarad a szakma a viccoldalaknak. Érdekes módon Szabó Simonnak sikerült nélküle, ha nem is eget rengető, de egész tisztességes nagyjátékfilmet készítenie tizedannyi pénzből. Eközben mindenféle Kern, Bajor, Hídember meg Sas Tamás-féle ízlésmészárlásokra meg szórják az adópénzeket. Így aztán várhatjuk, hogy majd magyar szakmabeli hódítja meg Hollywood-ot, pedig valójában ez csak egy kiadós szarás mellett átfutott Blikk címlapra (sem) elég.
