A zenetörténelemben számos olyan bandáról tudunk amelyek ilyen-olyan okból kifolyólag csak EGY bizonyos album miatt maradt fent az utókornak vagy lett népszerű. Itt persze nem a tipikus egy slágeres csodákról beszélünk, hanem az olyan ígéretes próbálkozásokról, amelyek végül kudarcba vagy feledésbe merültek.
AZ EGY ALBUMOS LENDÜLET
A kizárólag egy albumot jegyző zenekarok nagy részéről nem is tudunk, minden bizonnyal abból az okból kifolyólag, hogy csak egy lemezzel jelentkeztek és az sem hagyott maradandót maga után. Azonban pár csapatnak így is sikerült egy stúdióalbummal megalapozni a legendájukat és később kialakuló kultstátuszukat. Kronológiai sorrendben az első ilyen rögtön a legnagyobb közülük, ami nem más, mint a Sex Pistols. A nagybetűs PUNK banda a szcéna csúcsát jelentő Never Mind The Bollock, Here's the Sex Pistols c. lemezével egy egész generációt ihletett meg elindítva később olyanokat, mint a Clash. A csoda egészen Sid Vicious belépéséig tartott és addig az amerikai turnéig, ahol végül börtönbe csukták, majd szabadulása ünnepléseként minden idők legfiatalabb rocksztárjaként haljon bele heroin túladagolásba. Ez - Vicious kritikán aluli basszusgitárosi teljesítménye ellenére - a Pistols halálát jelentette.
Őket a zeneileg hasonló Operation Ivy követi. A '89-ben kiadott Energy album emelte az örök ígéretek közé, ameddig fel nem oszlottak a lemezbemutató koncert után egy hónappal. Érdekesség, hogy utolsó fellépésük volt a Green Day történetének első fellépése ezen a néven. A punk revivaljaként emlegetett, ska stílusjegyeket ötvöző tagok ezután kezdtek különböző projektekbe, hogy végül ezek közül a ska-punk Rancid váljon a legismertebbé.
A 2000-es évek első számú kultusz bandájaként emlegetett Death From Above 1979 sem jutott végül egy stúdió albumnál tovább. A kéttagú kanadai dance-punk duó egészen komoly rajongói bázist alakított nagyon hamar - köszönhetően a 2004-es You're a Woman, I'm a Machine albumnak - ,hogy aztán 2006-ban a két előadó konfrontációja miatt végül a befejezés mellett döntsenek. Pedig nagyon komoly jövő előtt álltak, hiszen elképesztő élő fellépéseik mellett rendesen belekóstoltak az elektronikus zenébe is, egy komplett remix lemez kiadásával, ahol olyan nagyságok dolgoztak számaikon, mint a Justice, Erol Alkan vagy őfelsége Josh Homme. Illetve a MSTRKRFT, amelynek alapítója maga Jesse F. Keeler a zenekar basszerosa. Idén viszont összeálltak egy turnéra ismét, hogy aztán - a Youtube-nak hála - élőben láthassuk, ahogy a Coachella fesztiválon pusztítanak.
A következő két zenekar több szempontból is kilóg. Még aktív zenekaroknak számítanak, aki a sikeres bemutatkozás után mélyen hallgatnak. Ők a 00-ás évek végi brit new rave őrület emblematikus zenekarai a Friendly Fires és a Late of the Pier. Mindketten 2008-ban hozták ki első lemezüket (Friendly Fires és a Fantasy Black Channel) méghozzá meglehetős kritikai sikerrel. A FF disco-punkja és a LotP elektronikai idiotizmusa felüdülést jelentett a voltaképpen pofon egyszerű zsánerben. Azóta semmi hír, - pedig mindkét frontember az első 20-ban végzett az NME azévi Cool Listjén - mindössze annyit tudni, hogy a FF valamikor idén jelentkezik második Pala című lemezével. A LotP tagok viszont kategorikusan kijelentették, hogy jó ideig mellékprojektjeiken dolgoznak. Sajnos.
A TÚL MAGAS LÉC ESETE
Ha nagyon szemetek akarnánk lenni, akkor úgy is hívhatnánk őket: "a bandák akiknek abba kellett volna hagyni az első lemez után". Itt mai zenekarokról lesz szó mivel az idő múlásával képtelenség kizárni a nosztalgia és/vagy a kultusz faktort egyes zenekarok korábbi lemezeivel kapcsolatban. Sorrendben az első, rögtön a legnagyobb bukás is. A Stone Rosesról van szó, akiket szokás a legnagyobb jövő előtt álló, de elbukó zenekarként is emlegetni. Az első, saját magukról elnevezett lemez hatalmas kritikai és közönségsikert ért el, ami már gallagheri szinten szállt a srácok fejébe. Aztán hosszú évek után kihozták a Second Comingot, ami nem volt rossz darab, de mérföldekkel elmaradt a várakozásokhoz képest. Ez végül a banda feloszlásához vezetett.
A többi zenekar nagyjából ugyanarra az időszakra tehető és műfajilag sincs szakadéknyi eltérés. Ha Amerikában kezdjük, akkor nem mehetünk el szó nélkül az MGMT és a Kings of Leon mellett. A KoL szereplése meglepő lehet, mivel per pillanat az egyik legnagyobb stadionrock zenekarról van itt szó. A probléma pont ebből ered. Az első Youth and Young Manhood elképesztően energikus rock and roll lemez lett, amiről áradoztak a kritikusok, ahogyan a szűk egy évvel későbbi Aha Shake Heartbreak is. Emiatt én inkább egy kalap alá venném a kettőt, mivel a harmadik album három év kihagyás után jött. Nem tudni azalatt mi a franc történhetett a Followill-családdal, de onnantól eszméletlen mélyrepülésbe kezdett a zenéjük, miközben őrületes kommerciális sikereket értek el, köszönhetően az általam szívből gyűlölt Sex on Fire-nek. Furcsa lehet ezt mondani, de a zenekart az indulástól követő rajongó szentségére talán érdemesebb lett volna legkésőbb a harmadik lemez után hagyni az egészet a picsába, átértékelni a dolgokat és pár évvel később visszajönni ugyanazzal a tökösséggel. Ez esetben ma nem egy ötlettelen, nyálas, poprock zenekarról beszélnénk, hanem a southern rock legnagyobbjáról.
Az MGMT viszont pont az ellentétes utat járta be. A 2007-es Oracular Spectaculart év legjobb lemezei között tartották számon és az emberek komolyan elkezdtek hinni valamiféle neo-hippi mozgalomban. Emiatt órási volt a nyomás, hogy az olyan ötletes slágerek, mint a Time to Pretend, Kids, Electric Feel után még is mivel fognak előrukkolni a new yorki srácok. A Congratulatonsszel. Sokan nem hittek a fülüknek, amikor kijött. Nulla slágeresség, inkább szerzői album, amely nagy ívben szart a tömeg elvárására. Nem is mondanánk rá, hogy rossz, de kétségkívül a kutyát sem érdekelné, hogy ha ezzel jönnek ki elsőnek.
Anglia felé haladva a legnagyobb csalódást kétségtelenül a Bloc Party okozta. A kétezres évek közepi nagy brit indie robbanás (Franz Ferdinand, Arctic Monkeys, Kaiser Chiefs) egyik legtehetségesebb bandája volt, akiknek a 2005-ös Silent Alarm több volt, mint mestermunka. Tele egyedi dalokkal, dinamikával egy kis elektronikával. Aztán a két évvel későbbi Weekend in the City csúnyán belerondított a képbe, hogy aztán egy évvel később az Intimacyvel végleg elrontsanak mindent. Anno ez annyira kiakasztott, hogy külön posztot is szenteltem ennek egy másik blogomon. Mára ott tartunk, hogy az énekes Kele szólóprojektbe kezdett, aminek több köze van az electróhoz, mint a rockhoz. 2009 óta pihennek, de úgy néz ki idén lehet kiadnak végre valamit, amit Kele mostani pályája alapján nem biztos, hogy annyira várunk.
A SZUPERGRUPPOK ÁTKA
Kevés embert hagynak hidegen az olyan hírek, mikor kedvenc zenekarának egy-egy tagja más bandák zenészeiből verbuvál egy egészet egy lemez, de akár egy tök új csapat reményében. Ezek legtöbbször nem ütik meg a sokak által várt mércét, viszont így is akad nem egy, amelynél a szívünk vérzik a folytatás elmaradása miatt. Ilyen volt a '69-ben, a saját magukról elnevezett Blind Faith-szel jelentkező Clapton fémjelezte szupergrupp. Eszméletlen siker volt az album, amely egészen a Billboard lista első helyéig jutott, hogy aztán többé ne halljunk róluk.
Aztán ismét előkerül a punk, méghozzá Amerikában. Amikor Johnny Thunders és Jerry Nolan otthagyták a New York Dolls turné közben, hogy felutazzanak heroinért (ezzel voltaképpen kilépve a Dollsból), akkor rúgták ki Richard Hellt a Televisionből. Nem is kellett több, azonnal megalakították a Johnny Thunders and the Heartbreakerst. Már Hell kiválása után készítették el első és egyben utolsó lemezüket az L.A.M.F.-et (Like A Mother Fucker). A punk és rock and roll keverékeként jellemezhető anyaggal (és temérdek heroinnal) turnéztak hosszú ideig, de a projekt nem volt állandó és Thunders haláláig csak elvétve játszottak.
Eközben Richard Hell megalapította a Voidoids-ot, amely más kisebb punk zenekarok szupergruppjaként funkcionált, a dobok mögött a későbbi Marky Ramone-nal. A debütáló Blank Generation kifejezetten sikeres anyag lett és Hell hosszú ideje várató sikerét vizionálta. Azonban az ezt követő két album egyáltalán nem lett jó, köszönhetően a szinte teljes tagcserének és Hell állandó delíriumának. Végül Hell sose érte el a sikert amire predesztinálva lett és gitárját letéve írni kezdett.
A Mad Seasont - kosaras zsargonnal élve - akár Seattle Supersonicsnak is hívhatnánk, mivel Seattle városának három legsikeresebb bandájának (Screaming Trees, Pearl Jam, Alice in Chains) amalgám változata. A '95-ös Above hatalmas siker lett, de sosem tudott igazán kiteljesedni. Először Layne Staleynek voltak komoly drogproblémái (hogy aztán 2002-ben túl lője magát speedballal, vagyis a kokain és a heroin keverésével és belehaljon), majd '99-ben végül becsődölt a projekt, köszönhetően a basszeros halálos drogtúladagolásának.
Legvégül meg kell említeni a Them Crooked Vulturest. Nagyon friss projektről van szó, amely döngölős, önmagukról elnevezett lemeze egyáltalán nem lett rossz, sőt, csak egy ilyen felállástól mindenki többet várt. A Josh Homme-Dave Grohl-John Paul Jones fémjelezte (élőben Alain Johannesszel kiegészülve) szupergrupp korunk legizgalmasabb rock felállása, amiben sokkal több lehetőség rejlik, mint a debütáló anyagban. Hál' Istennek Dave Grohl elkottyintotta egy második hanganyag előkészületeit, ami már most kétségessé teszi a "projekt" szó használatát és ezen cikkben való szereplésüket.
Legvégül érdekességképpen megemlíteném az egyszemélyes szupergruppot vagyis Joey Ramonet. A Ramones frontembere kiadott ugyanis egy szólólemezt is, de úgy igazán ramonesosan, a halála után. Az utólag meglehetősen ironikusan hangzó Don't Worry About Me nem sokban különbözött az összes korábbi zenéjétől, de hát ezt elmondhatjuk nagyjából a teljes Ramones-diszkográfiára. Az albumot 2002-ben adták ki, de sajnos addig már nem bírta az öreg Joey.
